Bejelentés



Jolly Roger
Yo-ho-ho, meg egy üveg rum!






















Kalózkodás az ókorban
A kalózkodás legrégebbi feljegyzett példái az un. tengeri népek támadásai a Kr. e. 13. században az égei civilizáció és a Földközi-tenger más népei ellen. A klasszikus antikivitás idején többek közt a tirrének és a thrákok voltak ismertek kalózokként. Lemnosz, amely sokáig ellenállt a görög befolyás növekedésének, a thrák kalózok fontos támaszpontja volt. A Kr. e. 1. századra a mai Anatólia partjain kalózállamok sora alakult ki, fenyegetést jelentve a Római Birodalom kereskedelmére, ahogy a hírhedt illír kalózok is.

Kr. e. 75-ben az Égei-tengeren utazó ifjú Julius Caesart is foglyul ejtették a kilikiai kalózok és a Dodekanészosz-szigetcsoporthoz tartozó Pharmakoszon őrizték. Húsz talentum aranyat akartak kérni érte, Caesar azonban felháborodott azon, hogy csak ennyit ér nekik és javaslatára 50 talentumra emelték az összeget. Miután kiszabadult, Caesar flottát toborzott és elfogta a kalózokat.

Kr. e. 67-ben a római Lex Gabinia („Gabinius-törvény”) Pompeius Magnust bízta meg azzal, hogy számoljon le a kalózokkal és Pompeius ezt három hónap alatt meg is tette.

Sok kalózfészket a rómaiak hódításai számoltak fel. Kr. e. 78-ban a kilikiaiak egyik fészkét, a lükiai Olümposzt foglalták el, Kr. e. 68-ban Illíriát.

258-tól a Fekete-tenger és a Márvány-tenger partvidékét gót-herul hajók fosztogatták, néhány évvel később a támadások átterjedtek az Égei-tengerre is. Gót kalózok támadtak Ciprusra és Krétára is. A gót kalózok hadjárataik során óriási zsákmányra és foglyok ezreire tettek szert.

268-ban a gall eredetű római hadvezér Carausius arra kapott parancsot, hogy a Classis Britannica, a britanniai flotta élén számoljon le a belga Gallia és Armorica partvidékét rettegésben tartó frank és szász kalózokkal.

Mintegy másfél évszázaddal később ír kalózok ejtették foglyul Britanniában Szent Patrikot.

Középkor
A kora középkor viszonyai, amikor a hatalom Európa-szerte szétforgácsolódott, kedveztek a kalózkodásnak.

A vikingek
A legrettegettebb tengeri rablók Európában az Észak-Európából kirajzó vikingek voltak, akiknek hadjáratai gyakran nem csak a tengerpartokat sujtották, hanem elérték a szárazföld belső vidékeit. Nem csak Nyugat-Európában fosztogattak, hanem Észak-Afrikában, sőt Itáliában is. 844-ben megtámadták Sevillát is. A folyókon keresztül mélyen behatoltak Kelet-Európába is.

A narentinok
A 7. század elejétől az Adriai-tengeren és környékén is felvirágzott a kalózkodás. A Dalmácia és Zahumlje közti Paganiában letelepedett szláv törzs, a narentinok felelevenítették az illír kalózkodás hagyományát. Egy idő után az Adriai-tengeren senki nem hajózhatott biztonságban. 642-ben lerohanták Dél-Itáliát és megtámadták a beneventói Sipontét. A narentin kalózok főképp akkor bátorodtak fel, amikor a velencei flotta éppen nem tartózkodott az Adrián, például amikor a velenceiek 827-ben Szicíliába indítottak hadjáratot. Amint a velencei flotta visszatért, a narentinok ideiglenesen megjuhászodtak, szerződést írtak alá Velencével és pogány vezetőjük kikeresztelkedett. 834-ben vagy 835-ben azonban megszegték a szerződést és újra fosztogatni kezdték a Beneventóból visszatérő velencei kereskedőket. Velence büntetőakciói 839-ben és 840-ben kudarcot vallottak. Az arabokkal együtt a narentin kalózok egyre gyakrabban támadták meg a velenceieket, sőt 846-ban magára Velencére törtek és kifosztották Kaorle lagúnavárosát.

A kalózkodás a 18. században és a kalózlevelek
A 18. században, de már a korábbi évszázadokban is kalózhajóknak azokat a hajókat tekintették, amelyek állami felhatalmazás nélkül raboltak. Az államok magánhajóknak meghatalmazást adtak arra, hogy az ellenséges államok kereskedelmi hajóit a nyílt tengeren megtámadhassák és kirabolhassák. A meghatalmazást kalózlevélnek (Kaparbriefe, letters of marque), a meghatalmazással rendelkező kalózhajókat pedig kapernek nevezték. 1785-ben az Észak-amerikai Egyesült Államok és Poroszország szerződést kötött arról, hogy egymással szemben nem bocsátanak ki kalózleveleket.

Kalózkodás a 19. században
A kalózlevelekre alapozott - állami felhatalmazással zajló - kalózkodásnak az 1856-os párizsi kongresszus vetett véget. Az eredetileg csak Anglia, Franciaország, Poroszország, Ausztria és Oroszország által aláirt nyilatkozathoz később Olaszország, Törökország, majd a többi európai s részben az amerikai államok is hozzájárultak. De az amerikai polgárháborúban (1861) a déli államok kalózleveleket adtak ki északi szomszédaik kereskedelmi hajói ellen. Az 1856-os egyezmény ellenére fennmaradt a különbség a kalózlevelekkel ellátott kaperek, és az azzal nem rendelkező kalózhajók jogi megítélése között. Ha egy kalózlevéllel rendelkező kalózhajót egy idegen állam hadihajója elfoglalt, akkor a hajót elkobozták de a legénységet a bíróság nem ítélte el, hanem hadifogolynak megfelelő elbánásban részesítették. Vagyis a hajót jogilag kalózhajónak tekintették, de a hajó legénysége nem voltak kalóz. A 19. század második felében a nemzetközi tengeri jog általános alapelve, hogy idegen államok más államok hajói felett nyílt vizeken hatóságot nem gyakorolhatnak. A kalózhajók olyan felfegyverzett magánhajók, melyek állami felhatalmazás nélküli rablásra „szakosodtak”.

(forrás:Wikipedia)






Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!